Egyik kedvenc blogom egyik posztjában szerepel a következő bekezdés:
Gyakran felmerül, hogy talán tényleg nincs túl sok diplomás, de a szakmaszerkezeti összetételük semmiképp sem megfelelő. Ez persze könnyen lehet, ugyanakkor úgy tűnik, a piacnál már csak az állam bizonyul rosszabb szervezőnek. Galasi Péter és Varga Júlia vonatkozó tanulmánya legalábbis arra utal, hogy sokan azok közül, akik az állam által előtérbe helyezni kívánt (így például műszaki főiskolai) szakokon végeztek, sokkal rosszabbul voltak képesek elhelyezkedni azoknál, akik példának okáért jogászok vagy közgazdászok lettek – bár utóbbiak számát az állam többnyire csökkenteni szerette volna. Megfigyelhető az is, hogy a másoddiplomát a legtöbben a visszafogni kívánt szakokon szereznek, mintegy korrigálva az állami beavatkozás hatását.
(A teljes cikk itt olvasható.) Mivel a választ túl hosszúnak találtam ahhoz, hogy egy kommentben leírjam, kifejteném bővebben, hiszen nagyon jól el lehet rajta vitatkozni.
Szükséges-e tehát, hogy az állam határozza meg, kiből mi lesz? Persze a kérdést nem ennyire sarkítottan szokás feltenni, de a lényege akkor is ez. Nézzük először azokat az érveket, melyek az igen mellett szólnak:
Hát bevallom most hirtelen egyet sem tudok. Ennek ellenére mindannyian látjuk, hogy nap mint nap megtörténik a dolog, mert a felsőoktatási szakokra államilag adott keretszámok alapján veszik fel a tanulókat. Ez persze nem jelenti azt, hogy explicit módon ki lenne jelentve: "Pistike, te pék leszel!", de a "ha nem akarsz mérnök lenni bizony éhenhalsz" mondat sem kecsegtet sokkal több jóval. Léteznek bizonyos naiv csoportok, akik szerint ezeket a szabályokat a piac diktálja, de sajnos akármennyire is akarja a Corporation, ha valaki nem érti a fizikát, abból nem lesz gépészmérnök.
Kezdjük is akkor talán az elején, mert így a közepébevágva nem jutunk előrébb. Mi határozza meg, hogy egy gyermek később milyen hivatást választ? Nem tagadhatjuk, hogy mindenki bizonyos potenciákkal születik, melyeket vagy sikerül kiteljesíteni, vagy nem, de ennél többre nem lehet képes. Habár megmondani nem tudjuk, a születés pillanatában már eldöntött, hogy a csecsemő mire viheti a matematika világában és mire mondjuk íróként. Ezen legfeljebb a Jóisten tud változtatni, sem az állam, sem századunk bálványa, a piac. Ennek ellenére nem állítom, hogy az is predesztinált lenne, milyen hivatás illik a gyerekhez. A tapasztalat azt mutatja, hogy bizony a természet egyenlőségre törekszik, ha valamiből sokat ad, valami mást elvesz. Ha figyelembe vesszük azt is, hogy statisztikailag ritkán születnek zsenik (akiknek valamely területen kirívó képességeik vannak), arra juthatunk, hogy rendszerint mindenki nagyjából azonos szinten potens a példánál maradva a matematika és az irodalom terén is. A személyek közötti eltéréseket egy másik tényező, nevezzük így, a tanulási képesség adja.
Nem kevesebbet állítok tehát, hogy (a zseni kategóriába tartozók kivételével) ha valaki sikereket ért el matematikusként, ha más irányba fordul tinédzserkorában, ugyanolyan szintre juthatott volna irodalmárként. Bár nekem nagyon fájó ezt bevallani, de a felhalmozott tudás elsősorban munka kérdése. Ha arra teszem fel az életem, hogy jó író legyek, ugyanezzel a munkával hasonló szintre juthatnék el, ha a matematikát választom. Természetesen lehet eltérés, de most nem a nagy matematikusokkal, írókkal foglalkozunk, hanem az egyszerű munkásokkal.
Lássuk be, a legtöbb munkakör betöltéséhez nem szükséges túl nagy megszerzett tudás. Ennél sokkal többet számítanak a különböző képességek. Ha valaki jó vezető, azt, hogy egy szépirodalmi kiadót, vagy egy gépgyárat irányyít, kizárólag az orientációjának gyermekkori megválasztása dönti el. A legtöbb mérnöki diplomát "igénylő" munkakört (csak ismétlem magam, nem a zsenikről beszélünk) képes lenne betölteni a bölcsészdiplomás társadalomtudós, ha másik egyetemet választ.
Eljutottunk tehát a kérdés alapjához, az iskolaválasztáshoz. Mivel nem tudhatjuk, hogy a jövőben milyen szinten leszünk képesek elsajátítani dolgokat, melyekkel korábban nem találkoztunk, délibábot kerget, aki azt állítja az iskola jellegének kiválasztása racionális döntéseken nyugszik. Ha viszont idáig eljutottunk természetes lépés azt állítani, hogy egyéni szimpátiánk alapján döntjük el, mi lesz belőlünk. Ez egyrészt hatalmas tévutak bejárására ad lehetőséget, ami nagymértékben csökkenti a nemzetgazdaság termelékenységét, másrészt ilyen horderejű dolgot hagyni, hogy pusztán a szimpátia döntsön el, elég kockázatos.
Mi akkor az üdvözítő megoldás? Tényleg az államnak kéne meghatároznia, mit is tanuljunk? Ha most olvasóként ezt gondolod, akkor bizony beleestél a csapdámba. Ez ugyanis nem következik az itt leírtakból, másrészt lehetetlen is lenne, hiszen, ezt rengeteg történelmi példa bizonyítja, az állam tehetetlen a személyes szimpátiákkal szemben. Akkor meg minek tépem a számat, hiszen úgyis minden a maga útján fog alakulni, gondolhatnád, de ismét csak tévedsz. A szimpátia irányítására ugyanis van lehetőség, hiszen elmélkedésünk alanyai a legfogékonyabb korban lévő gyerekek, és az állam szinte kizárólagos hatalommal rendelkezik a leghatékonyabb eszköz, az általános iskola felett.
Igen, ez a megoldás. Ha azt szeretnénk, hogy többen tanuljanak a természettudományos felsőoktatásban, nem kell mást tenni, csak a jelenlegi, elavult általános iskolai nem humán oktatást megreformálni. Hja kérem, hogy ettől 2 év múlva még nem változik semmi? Tessenek elkezdeni látszatintézkedések helyett hosszútávra tervezni!