Búsuló és búfelejtő nép a magyar, hát én is kesergek, bár bennem a bánat inkább arzénként kristályosodik ki, mint hogy oldódna. Peking után ugyanis mindenki mindent megírt, volt nagy sajtóvisszahang a kudarcról, aztán leülepedett az egész trutymó. Hát én inkább ezt siratom, mint sportolóink – egyébként nagyon szép – teljesítményét. A kudarc ugyanis az amnézia: nem véletlen alkoholista nép a magyar. Nem szeret ugyanis következtetéseket levonni, annál az ivás egyszerűbb. Hogy az káros is lehet? Á, igyunk még egyet, fogjuk a nyuszira, a kormányra, az anyósra, és felejtsük az egészet el. Alvin és a Mókusok meg is énekelték: „ilyenkor gondban vagy a szavakkal, inkább csendben úszol a halakkal a víz tetején széttárt kezekkel, nehézfémtől felakadt szemekkel…” – ilyenek vagyunk, esendőek.
(Nem csak) a fejétől bűzlik
Persze azért ez így nem igaz, hiszen mindennek megvan a következménye. Nálunk például egyre inkább kiáltoznak a népek és a kormány, hogy hulljon le Schmitt Pál feje - nagyon helyesen. Minden építkezés rombolással kezdődik, és ebben jók is vagyunk. Persze vannak már utódjelöltek is - noha nem csak a sporttal kapcsolatos koncepciójukat még tarják titokban, (bizonyosan azért, mert mindegyik olyan jó, hogy tutira lenyúlnák a vetélytársak ebben a csúnya vadkapitalizmusban), hanem még neveket sem hallunk, csak annyit, hogy esetleg lehet más induló is majd a májusi MOB elnöki választáson… Esetleg.
Persze nem érdemes Schmitt Pálra ráhúzni az egészet. Nála legalább nem merül fel (bennem) a rosszindulat. Egyszerűen tehetségtelen mindenhez, amivel próbálkozik. Amikor csapatban olimpiai bajnok volt, akkor az összes asszóját elveszítette (de ügyesen drukkolt a többieknek – már akkor látszott, hogy remek sportdiplomata lesz?). Meg ez a polgármesteresdi Fideszbérenckedés… De beszéljünk a sportról: milyen ember az, aki kijelenti, hogy a magyar sportolók lelketlenek? Hogyan lehet az, hogy ez a lelketlen Kovács Kati, a „tragikus” negyedik helye után fél órával beül Janics Natasa elé, és visszatér belé a lélek? Morális kérdésként felmerül, hogy hogyan lehet ilyet nyilatkozni? Szakmai kérdésként felmerül, hogy volt ez az ember valaha sportoló? Válasz feljebb. Sajnos.
Hál’istennek már ezelőtt is nyilatkozott, méghozzá azt, hogy az éremtáblázatot az Egyesült Államok nyeri a második Oroszország és a harmadik Kína előtt. Volt egy ember a világon, akinek nem volt nyilvánvaló három nap után, hogy a kínaiak hülyére nyerik magukat. Meg ugye, a 6-6-6. Utólag eképp indokolta: „Megnéztem, mit várnak a szakszövetségek, s az összesítést elosztottam kettővel, így jött ki a 18 érem. Ez benne volt a csapatban. Nyolc olyan helyzet akadt az olimpián, amikor egyetlen tuson vagy ponton múlt az érem.” Szép beismerő vallomás arról, hogy fogalma nincs, mi történik a magyar sport szakágaiban. De azért megnyugtató, hogy a MOB elnöke tud összeadni, sőt osztani is (így csak majdnem tökéletes az inkompetencia). Ezen algoritmus lapján azonban némileg olcsóbb, ha az elméletileg hasonló mélységekig körültekintő konklúziót egy zsebszámológép vonja le.
Aztán beszélt még nekünk Kassai Viktor döntője kapcsán a magyar sportdiplomácia sikeréről. Egyrészt, bár Tököli Attila miatt valószínűleg hátralevő életem során utálni fogom Kassai Viktort, mégis inkább az ő szakmai sikerének (és annak, hogy nincs a Földön jó futballbíró) tekinteném, mint hogy elképzeljem, ahogy a nagyérdemű Schmitt Pál kardot ragadt, és „En garde!” felkiáltással kard-ki-kard megküzdött azért, hogy a mi Viktorunk vezethesse a döntőt. Meg aztán Puhl Sanyinak elhittük, hogy saját erejéből is futotta, amire futotta. Másrészt a magyar sportdiplomácia sikerét szívesebben láttam volna kikristályosodni esetleg abban, hogy Mincza Ildi meg nem adott tusát legalább visszanézik videón (de Schmitt Pál keze a vívásig azért nem ér el), vagy hogy Ungvári Mikit nem intik meg 3 másodperccel meccsének vége előtt, esetleg a két Montenegró meccs után más nemzetiségű bírót is el tudtam volna viselni legalább a döntőben, ha már két vízipóló válogatottunknak összesen nem volt egy meccse, ahol többet lett volna emberelőnyben, mint hátrányban.
De mint mondtam, Schmitt Pálról nincs okom feltételezni rosszindulatot, ő egyszerűen mindenben tehetségtelen, és mivel ezt tudja is magáról, borzasztóan ragaszkodik állásához. Ha nem ilyen pozícióban ülne, pici szúnyog volna a magyar sport testén. A gond csak az, hogy ilyen szúnyogokból, de még gonoszabb direkt csípő böglyökből áll a magyar sportvezetés szignifikáns része. Körülnézek, és lám: Aján „dopping” Tamás nem megúszta az athéni balhét? Kisteleki „rendet rakok a magyar labdarúgásban” István és szervezete minden bírósági ítéletet elsumákolhat kártérítés nélkül? Helmeczy „tegyünk drogot a Hír TV kocsijába” László még mindig szabad lábon? Mészöly „ősz kavics” Kálmán minden „lejön a néger a fáról” akciója után még mindig nagyméltóságú és tekintélyű főúrként pöffeszkedik a honi labdarúgásban? Ezeket tartja el a magyar sport. Mit eltartja? Ezek vezetik. Férgek nómenklatúrája férgeket szül. Bekerülni minimum az elférgesedéssel jár, de inkább lehetetlen. Lehet, hogy tényleg fejétől bűzlik a hal?
Rossz helyre születtünk?
Nem biztos. Sőt a porfolio megnézte, hogy egyáltalán bűzlik e-. Segítségül pedig a számokat hívták, mondván, nézzük meg, mi is történt az érmek eloszlásában egy picit hosszabb időtávon? Tették ezt azért, mert Pekinget összevetése Helsinkivel igen torz következtetéseket szülne (valószínűleg felmerülne a nemzethalál víziója). Kijött, hogy ha az utolsó három olimpiát összevetjük Szöullal, Montreallal és Münhchennel (logikus a két bojkottól csonkított Olimpia kivétele az összehasonlításból) a posztkommunista államok és a szovjet utódállamok arany- és egyéb érmekben mindenkihez képest visszaesést produkáltak. Aki nem hiszi, járjon utána.
Na tessék, Közép-Európa szindróma. Aztán mitől lehet? Hát bizony a sportolót az átkosban bálványozták rendesen, meg összegyűltek apáink ilyen-olyan kettős rangadókra kb. 60-70 ezren a Népstadionba, attól függetlenül, hogy bunda volt e-, vagy sem. Meg járt a sportolónak kék útlevél is, tudott hozni Nyugatról nejlonharisnyát (és benne amit még nem szégyellt). Meg ugye, „kenyeret és cirkuszt a népnek” jeligére sporttámogató kerestetett és találtatott az állam személyében, aki mindenről gondoskodó atyánk volt. Szegények voltunk, de hál’istennek jól éltünk.
Most meg aztán mi vagyunk a legszomorúbb barakk. Nem elég, hogy a csúnya kormányok megígérik, hogy jó lesz, aztán elkúrják, még a sportra se fussa. Nincs mibű’! Nálunk 0,2 százalék megy e GDP-ből sportra, a hajdani EU 15 átlaga 1 százalék (jóval nagyobb százalékalappal). Nem tudni, hogy mi a régió visszaesésének pontos oka, de nehéz úgy, ha nincs pénz és nincs a sportnak becsülete - sem vezetői, sem társadalmi szinten – avagy próbáljátok meg felsoroltatni kispajtásaitokkal az olimpiai bajnok vízilabda válogatott névsorát két héttel az olimpia után!
Kis sajátélményt is vinnék a dologba: 17 évesen Prágában voltam osztálykirándulni, nyilván sörfogyasztási céllal (mission accomplished). Mintegy melléktermékként akkor rendezték a hoki világbajnoki döntőt, amit véletlen pont a csehek nyertek. Hoki VB NHL sztárok nélkül (mert azok még playoffolnak, se Jagr, se Straka, se ellenfél), aztán mégis 150 000 ember üvöltve szurkolt a csapatának. Másnap munkaszüneti nap volt, és felvonulás a Vencel téren. Fáklyás menet fáklyákkal, zászlóerdővel, meg mindennel, mi szem-szájnak ingere. Három hétre rá a Margitszigeten rendezték a vízilabda EB-t. Természetesen favorit a friss (24 év után) olimpiai bajnok Magyarország. Volt az uszoda mellett egy sörsátor, voltak benne vagy ötszázan és ennyi. A magyar sport zászlóshajójára ennyien voltak kíváncsiak. Ingyen.
De vajon mi köze a sportnak az egészséghez?
Ám a helyzet ennél is szomorúbb. Magyarország az az ország, ahol a sport és az egészség nem összekapcsolódó foglamak. Nem Kolonics Gyuri miatt mondom ezt, sokkal mélyebb a probléma annál. Még csak nem is a doppingkérdéssel foglalkoznék (miután tudathasadásos állapotban leledzem vele kapcsolatban: két szélső megközelítése létezik a kérdésnek. Vagy mindenki doppingol, vagy mindenkit megillet az ártatlanság vélelme. Az igazság kideríthetetlen, vagy legalábbis bizonyíthatatlan, és mindenképp odaát van).
A kérdés, hogy miért nem épül be a magyar társadalom fejébe, hogy a sport az egészséges élet természetes velejárója? Miért nem tölti be szocializáló, testi és szellemi nevelő szerepét? Miért nem szereti meg a sportot a gyerek és miért nem sportol a felnőtt, mikor a sport örömforrás lehetne, a jól elvégzett munka okozta fáradtság egyik legjobb rekreációs kiegészítője? Hogy miért nem merül föl a sport szerepe egy ország egészségügyi tervei között? Tágabban értelmezve: miért nem szerves része a társadalomnak?
A létezne olyan stratégia, amelynek célja egy széles és nem l’art pour l’art, vagy csupán sportszergyártói érdekkel létrejövő tömegsportbázis, akkor volna lehetőség megtapasztalni saját bőrön (veríték formájában), hogy mit jelent a sportteljesítmény. Ha nem volt a kezemben soha kosárlabda, és nem élveztem a kosárlabdázást legalább két pillanatig, akkor maximum elképzelni tudom, hogy az milyen lehet. A sportteljesítményt még elképzelni sem. Ha pedig soha semmilyen sportot nem űztem, mert hat évesen felmentettek tornából, akkor elképzelni sem tudom. Idegen lesz tőlem a sport. Tojni fogok rá magasról.
Ha megtapasztaltam, hogy milyen örömöt jelent gólt rúgni, gyorsabban futni, mint a másik, vagy a csapat sikerének örülni (és közösen viselni a vereség bánatát), akkor nagyobb az esélye, hogy érdekelni fog és nagyobb az esélye, hogy fel fogok nézni az élsportoló teljesítményére. Hogy kimegyek a meccsre. Hogy kiviszem a gyerekem, aki velem együtt örül, ha a csapat nyer és szomorkodik, ha a csapat veszít. Akkor lesz esélyem megbecsülni a sportolót és értékelni a sikereit.
„Mit mutatsz mutató? Ember az, vagy állat?”
Gyorstalpaló lecke következik. A munkalélektan az ember munkájával, munkavégézésének lelki összefüggéseivel, munkahelyi környezetével és annak munkájára való hatásával (többek között) foglalkozó tudomány. Az ember meg kényelemorientált faj. Szereti jó környezetben, kellemesen érezni magát (és néha lemond erről, ha elég sokat fizetnek neki). Mindenki munkája jár bizonyos nehézségekkel és kényelmetlenségekkel. Ilyen kellemetlenség a teljesítménykényszer. Szeretünk teljesíteni, hiszen akkor kapjuk magunkról a pozitív (anyagi és szóbeli) visszajelzést a főnöktől, meg az asszonytól, meg egyébként is milyen jó érzés, hogy megcsináltam, aztán hazamegyek pihenni. Ezt hívják a jól végzett munka megérdemelt örömének. De ha túl sokat követelnek tőlünk, akkor úgy érezzünk, hogy nem tudunk élni. Ha túl nagy a norma, akkor lázad a munkás és kiabál, hogy „Emberarcú szocializmust!”
Ha én sportoló volnék, már rég fellázadtam volna, hogy „Emberarcú élsportot!” A sportolók többségének azonban eszébe sem jut, hogy a munkalélektan legtöbb észrevétele alól ő sem bújhat ki. A élsport ugyan a legtöbb munkánál jóval több energiabefektetéssel és kellemetlenséggel jár (minden fizikai alapozás, vagy fogyasztás kemény és nehéz és fárasztó és fájdalmas), alapvetően mégis a munkavégző (a sportoló) személyiségének, fejlődésének és az életben való boldog létének egyik alapköve. Ehhez természetesen nagy adalék a siker. De a jó sportolók nem csupán a siker miatt űzik sportjukat, hanem csak úgy imádják. Élvezik a munkájukat. Másrészt pedig saját maguk határozzák meg, hogy mi a siker nekik.
Azonban ha az edző, a közönség és mindenki disznófejű nagyúrként követeli az aranyat (legelsőként Schmitt Pál, és mindjárt hatot), mindehhez azt a terhet téve rá a sportolóra, „te minket képviselsz”, akkor nincs is esélye a sportolónak arra, hogy a munkájával örömöt szerezzen magának, vagy ha mégis, akkor kénytelen ezt az aktuális társadalmi nyomással szemben tenni. Szögezzük le: a sportoló első sorban saját magát képviseli, és neki is a legnehezebb saját mércéje előtt megállni. Alapvetően tehát nem képviselő. Nem a plebs választja, hanem saját jogán, energiabefektetésével és anyagi felelősségével jut oda, ahova. Nem ő tartozik a hazájának a jó szerepléssel, hanem a hazája neki tisztelettel a jó szereplésért.
Másrészt tegyünk különbséget a „nem sikerült” és a kudarc között! Ha valami nem sikerült, akkor a sportoló felkészült és megtett mindent a sikerért, csak a végeredmény úgy hozta, hogy volt aki előtte végzett, és lehet, hogy többen, mint amennyire számított. De magával szemben nincs elszámolnivalója. Végigcsinálta, kihozta magából a maximumot, elfáradt, s így jogosult a jól elvégzett munka örömére. Jól csinálta, csak volt, aki jobban. Mivel 10 500 sportoló akart olimpiai bajnok lenni, nem meglepő, hogy nem sikerült az összesnek. De ezért nem jár szemrehányás (sem a női kéziseknek, sem Cseh Lacinak, sem a női vízilabda csapatunknak, sem senkinek, akinek nem sikerült).
A kudarc viszont csúnya dolog. Azt jelenti, hogy nem jött ki a sportolóból, amit tud. Szakmai, vagy emberi okai egyaránt lehetnek, a lényeg, hogy nem tett meg mindent annak érdekében, hogy a lehető legjobban végezzen (ez történhet úgy is, hogy nem koncentrál kellőképpen). Ezt feldolgozni sokkal nehezebb, még beismerni is nehéz. Szerencsére erről az Olimpiáról is van pozitív példa, úgy hívják, hogy Balogh Gábor, és azt mondta, hogy, „ha leestem a lóról, akkor valószínűleg hibáztam”. Életében nem esett még le lóról, és a mezőny legjobb lovasai között tartják számon. Ennek ellenére nem a szemét kínai lovat hibáztatta, amelyik ferde szemével nem is látta az akadályt, meg olyan kicsi, hogy egyébként se lát át az akadály túloldalára, így aztán sokkal inkább póni, mint ló és rizsán nevelkedett zab helyett és csak három lába van (pedig néggyel is megbotlana).
Nagyon fontos, hogy a „nem sikerült” miatt nem szabad bántani egy sportolót sem (nemzetiségtől függetlenül minden sportolónak elég bánat az, hogy nem teljesült élete vágya), a kudarcnak pedig ki kell elemezni az okát, és tüzetes vizsgálat alá vetni. És nem mi támasztunk követelményt, hanem a sportoló állít magának célt. Higgyük neki el, hogy kompetensebb a saját szakmájában. Ő sem mondja meg a nagymamájának, hogy hogyan kell lekvárt főzni és mennyi cukor kell bele. Viszont nagyon örül a jó végeredménynek (de akkor se bántja a nagyit, ha nem sikerül a lekvár). Tegyünk mi is így, örüljünk a jó végeredménynek!
Kéretlen recept, megmondom a frankót
Hadas Miklós sportszociológiával foglalkozik. Az ő véleménye az, hogy a sportra fordítandó esetleges, megálmodott és az ország gazdasági helyzetétől gumiasztalként elrugaszkodva feltételezett plusz pénzek jelentősebb hányadát tömegsportra kellene költeni. Én pedig osztom a véleményét. Mostanság indul be az egyik általános iskolában kísérleti jelleggel egy krav-maga program olyan céllal, hogy a gyerekek személyiségét fejlessze, mindamellett, hogy testileg karban tart. Tök mindegy, hogy krav-maga, békaügetés, ősmagyar vívósport, vagy mi a tárgy, a lényeg, hogy a célrendszerbe be kellene építeni a mentális fejlesztést, hogy a kölkök kapjanak valamit a sporttól. Az általános iskola testnevelésnek ugyanis, azzal együtt, hogy célja alapvető mozgások megtanítása, sokkal inkább célja (kellene, hogy legyen) a gyerekek csoportban való viselkedésének fejlesztése, a feladatokban és a mozgásban való öröm megtapasztaltatása. Magyarul, hogy szeressen a gyerkőc sportolni, élvezze amit csinál, és megtanulja azt, hogy ez hogy ne menjen a másik örömének rovására. Ezek ugyanis az emberek kultúrált társas viselkedésének alapkövei.
Másrészt meg Hadas Miklós azt is mondja, „be kell vinni a boxedzőt az iskolába”, ha boxot akarunk oktatni. Ebben is osztom a véleményét. Ha érdekes sportokat akarunk megszerettetni a gyerkőcökkel, akkor nem árt, ha „elhivatott szakember” tanítja az alapokat. Ahogy a katolikus paptól nem várhatjuk, hogy nagyon lelkesen tanítsa Jehova tanúinak téziseit, úgy a kosárlabdaedzőként végző tornatanár sem a magasugrás szép oldalait igyekszik majd bemutatni a skacoknak. Így a gyerekek valószínűleg maradnak katolikusok, kinek meg nem tetszik, az marad hit nélkül, vagy kitalálhatja magának a szcientológiát. Lényeg: legyen lehetőség pályázni edzők számára képzés keretében iskolákban sportot oktatni. Ha tetszik a hittanóra, utána lehet menni templomba.
Sportszerető ember vagyok. Szeretném, ha minél több pénz lenne a sportban és még áldozni is hajlandó vagyok ezért. Felmerül bennem a kérdés, hogy ha az egyházakat lehet támogatni (SZVSZ mindenkinek a saját istene a saját magánügye) az adó egy százalékával, akkor a sport, ami ugye az egészség egyik záloga (kéne, hogy legyen) miért ne támogattassék? Méghozzá program szinten, amit kiírhatna és megvalósíthatna természetes személy (edző, sportoló, ilyenek), sportklub, iskola, egészségügyi intézmény és ezek tetszőleges kombinációja. Persze azt azért nem szereti senki, ha nem tudja, hogy hova is kerül a pénze, márpedig hazánk sportszervezetei nem a transzparenciáról híresültek el, viszont biológiai organizmusokat megszégyenítő módon képesek erőforrásaikat salakanyaggá változtatni (és ha nem jön a külső erőforrás, helyenként meghalnak, vagy infúzióért kiáltoznak állam bácsihoz). Éppen ezért a résztvevők internetes felületen tennék közzé könyvelésüket csakúgy, mint a program költségvetését és zárszámadását. Természetesen az ilyen programok önrésszel és utófinanszírozással működnek. Amennyiben a program nem jogosult az utófinanszírozásra, mert kiderül valami simli, akkor automatikusan a magyar paralimpiai csapat szakmai programja a kedvezményezett, amivel a jótékonysági kör be is zárult (természetesen ők egyébként is jogosultak pályázni). Hogy innen ne lopják ki a pénzt, azt pedig PSZÁF, az ÁSZ, a MOB és a Sportminisztérium egyszerre ellenőrzi (minthogy ez külön költségvetési tétel volna). Természetesen így sem garantált, hogy nem tűnnek el jelentősebb összegek, de négy szervezetnek nem biztos, hogy megéri osztozni a dellán ugyanazért a kockázatért. És ha nem tűnik el a pénz (vagy legalább nem az összes), akkor jöhetne a sok egy százalék. Mindenki megláthatná, hogy mennyivel többen szeretik a Fradit, mint a Dózsát. És Kovács Katinak is nagyobb esélye volna tisztességes körülmények között készülni.
Aztán persze lehetne a kormánytól meg az EU-tól is kifejezetten élsportra szakmai pályázatokat kiírni. Elsősorban a képzés területén. Ebben látom ugyanis a sportolókkal foglalkozó jó szakemberi gárda zálogát. Kiemelném az olyan programokat, ahol több terület szakembere egfyütt dolgozik, ugyanis az edző lehet zseni, de mindenttudó akkor sem lehet. Így SZVSZ szélesebb körű a képzés, ha egyszerre foglalkozik a versenyzővel, vagy a csapattal hosszú távon és összehangolva edző, sportpszichológus és sportorvos (és nem a kazah vereség után jövünk rá, hogy „jaj le kéne ülni a pszichológusnak is a lányokkal beszélni). A britek ezt csinálják 2000 óta, nekik Atlantában volt egy aranyuk, Pekingben 19. Az aztán kérdés, hogy kell e- célzottan kiválasztani sportágakat és ha igen akkor milyen alapon? Előbbire valószínűleg „igen” a válasz, hiszen az erőforrások szűkösek. Jó lenne egy olyan söröskorsó, ami állandóan tele van, de ezt nem találták még fel. Még egyszerűbb lenne feltalálni a feltalálógépet, és az utána mindent megoldana, de még azt sem találták fel. Addig pedig marad a kevés savanyú világos sör. Hogy mely sportokat és mi alapján érdemes kiválasztani, az már nehezebb kérdés, de azért felvetnék néhány szempontot a teljesség igénye nélkül (nem prioritási sorrendben). Mekkora a verseny sportágon belül? Hogy állunk benne szakmailag? Milyen tradícióink vannak benne? Ekkora a befektetési igény? Mennyi idő alatt térül meg? Mennyire piacképes a sportág? Nem tudom, hogy ezek alapján a szörfözést, vagy az öttusát, vagy a curlinget kéne megtartani (azért gyanítom, hogy a vízilabdát igen), vagy hogy egyáltalán hány sportot érdemes célzottan támogatni. Erről mdöntsenek a nálam okosabbak. De azt elvárom, hogy nyilvános egyértelmű és szakmailag indokolt döntés szülessen és azt be is tartsák.
A pekingi három arany csodálatos teljesítmény és messze felülreprezentálja Magyarországot a világ országainak népességi arányaihoz és gazdasági lehetőségeihez képest egyaránt. A fent leírtakra nem azért van szükség, hogy újra tíz aranyunk legyen, hanem hogy egyáltalán legyen aranyunk. Tisztában vagyok vele, hogy az itt leírt történet egy mese, egy utópia. Ettől függetlenül hajrá Magyarország!
