Egy kedves barátom küldte, én elolvastam, és úgy döntöttem jól lehet rajta vitatkozni. Szóval a finnyások kedvéért egy értelmes, komoly téma:
A futball Y kromoszómával terjedő betegség, progresszív lefolyású megőrüléshez vezet latenciakorú indulással. Nálam is 7-8 évesen indult, a tünete feltűnően sok Milan ereklye formájában jelentkezett először. A pólóimat valószínűleg összemosta anya, én meg még inkább megnőttem, ennek a Milan marketingesei fokozottan örültek.
Persze akkor még nem tudtam, hogy a kedvenc focistám az azóta is élő-játszó ikon lesz, aki Cét annyiszor kapta le a pályáról makulátlanul, ahányszor az MU-ban pályára mert lépni a Milan ellen. Ja, hogy hozzá képest Cé csinálhat a labdával amit csak akar, ígyis-úgyis taknyos kölök és az is marad? Igen. Persze néhány labdarúgással eltöltött pillanata alatt Cénél nagyobb karakterek is vették jegyre a levegőt szorításában. Paolo Maldininek amellett, hogy védő létére nem rossz technikai képességekkel áldotta meg az atyaisten, a jószerencse, a genetika, vagy az atyja, van néhány szerethető tulajdonsága még.
Kevés olyan vezér van, akiről sugárzik a méltóság és a tekintély a pályán, akinek autoritása nem harsányságból, vagy erőszakból adódik, hanem olyan természetes, mint békának a bőrlégzés. Van és kész. Mint Jézus, tud vízen járni, tökmindegy, hogy hogy csinálja, mert más úgyse képes rá. Ehhez persze szorosan hozzátartozik, hogy a sportot, amit űz, maximális alázattal és tisztelettel kezeli, csakúgy mint azokat, akik vele együtt űzik – hogy csapattárként, vagy ellenfélként, az irreleváns. Azért megy ki a pályára, hogy focizzon, mert abban leli az örömét, pontosan ezért védő létére is óvakodik attól, hogy sérülést okozzon. Focizni és focizni hagyni.
Aztán van még neki hűsége, méghozzá olyan, amit szintén nem a menzai sorban osztogatnak a tökfőzelékhez. A mai labdarúgók közül esetleg Giggs, Puyol, Del Piero, Raúl, vagy Totti hasonlítható hozzá (elnézést a kihagyottaktól) – persze az említett urakat is csak korlátosan, hiszen többségük épphogy elhagyta a harmincat így mondjuk a Matisz famíliában gyermeke lehetne il Capitanónak.
Ezek pedig olyan értékek, amik emberi tényezőkön, nem pedig szakágbeli tehetségen múlnak. Ilyen módon az élsportnak különösen nagy felelőssége van ezek közvetítésében a „plebs” felé: nem mindegy, hogy homorítós Cékből, tangás Beckhamekből, fejelgetős Zidane-okból, esetleg köpködős Rijkaardokból (Tottikból, hálistennek Torghellékből aligha) lesz-e példakép, vagy Maldini attitűdje lesz a minta. Bár a fent említett labdarúgók mindegyike nagyobb futballtudást képvisel (a saját posztján), nekem mégis Paolo a kedvenc, mert emberileg sokkal több mindene van azon az 5 BL (és még néhány más) címen kívül, ami mind bagatel ahhoz képest, hogy milyen emberi kvalitásokkal küzdötte végig sportpályafutását – aminek még koránt sincs vége, mert jövőre újra bajnok lesz a Milannal.
S hogy ez hogy jön ide? Az ember az ő felebarátaival maholnap leül alkoholos és/vagy alkoholmentes italok társaságában leül focimeccset nézni. Nem azért mert divat, hanem mert Y kromoszómával terjedő betegség. Egyes cégek kimutatása alapján (akik nem feltétlen hitre gyártják az információt, hisz nem istenek) az MU csak a BL döntőn 109 millió eurót kaszált. Az EB meg szinte minden országban nézettségi csúcsokat döntögetett. Még nálunk is. Mert a foci Y kromoszómával örökletes betegség. Mivel kishazánk fociegén a felhőktől már jó régóta nem látszanak csillagok, így marad a viharos, számunkra idegen sószagtól terhes nemzetközi futballtenger atmoszférája.
A focit meg még egy olyan társadalomban is példaképeket (és egyéb lehetséges életutakat, B-verziókat, Gascoigne-okat és George Besteket) állít elénk, ahol a saját tradícióinkat őrző sportágak világszintű sikerei sem hírértékűek (most volt egy vízilabda EB, ahol szereztünk egy csodálatos bronzot, ami SZVSZ a jelenlegi magyar keret tudásának megfelelő színű medál - nomármost egy ilyen világverseny közvetítése piaci kudarc annak a TV társaságnak amelyik bevállalja, avagy nem véletlen került a magyar-brazil közvetítési joga egy másik, nem állami TV-hez, és szeretett pólósaink sem véletlen maradtak az MTV nyakán). Így aztán nem mindegy, hogy az ember fia Raúlt, Giggset, Maldinit, Javier Zanettit, Puyolt, Terryt Del Pierót és még a kevés néhányat látja nagynak, vagy Torreseket és Céket lát a maga előtt (utóbbi tacskók labdarúgózsenije gondolom senkinek nem kérdéses), mert ők rúgják a gólt. Showmenek. És az emberi hozzáadott értték? Jó esetben nem negatív.
Előző úriemberek ezzel szemben kiemelkedő játéktudásuk mellett hűségesek, kemények és mégsem sportszerűtlenek, nem köpnek, nem fetrengenek, nem szólnak be se az edzőjüknek, se a csapattársuknak, legtöbbször az ellenfelüknek se, nem doppingolnak (és még a gyanújába se keverednek) és főként a játék (a munkájuk) iránti alázat és szeretet mindennél nagyobb bennük. Minden focikultúra kitermelhet ilyen lakokat. Lehet tanulni tőlük labdarúgóinknak, gyakorló őrültjeinknek és focitól elidegenült lelkeknek egyaránt.
