Mindenekelőtt szögezzük le: a metrónak nem kell ködlámpa. Nincs is neki. Bizonyos típusoknál ugyan található egy harmadik - kisebb - lámpa, amely olyan helyzetben van felszerelve, mint az autóknál a ködlámpa, de az nem az. Legalábbis remélem, mert mint már mondtam, a metrónak nem kell ködlámpa. Sőt, tovább megyek, a metrónak nem kell két lámpa se. Hogy mi ebben az érdekes?

Ha körülnézünk, azt látjuk, hogy a járművek döntő hányadának hangsúlyos helyzetben két első lámpája van: autók, buszok, villamosok, vonatok meg persze metrók. Nyilvánvaló, hogy számosságukat tekintve az autók és a buszok - a nem kötöttpályán közlekedőek - jelentik a legfőbb csoportot, és megszületésük óta külsőleg ezek változtak a legkevesebbett. Kell-e az autónak két lámpa? Nem vagyok világítómérnök*, tehát nem tudom, hogy milyen más elrendezésekkel lehetne az útnak ugyanilyen megvilágítottságát elérni, de még ha ez valahogyan lehetséges is lenne, akkor sem lenne elég egy. Azért, mert az autón a lámpának nem az előttünk levő szakasz feltárása az egyetlen szerepe. (És ez az, amiről a huzamosabb ideig "félszemmel" autózók hajlamosak elfeledkezni (És ez az, amiért minden ilyennek azonnali jogosítványelvétel és három jól irányzott nevelő célzatú pofon járna.).)

Igen, gondolom mindenki rájött: a sötétben közlekedő autón a lámpák kijelölik a jármű határait is. Lámpák mellett balra harminc centivel elmenni okés, lámpák mellett jobbra harminc centivel elmenni okés, lámpák között elmenni nem okés. Ugyanez nem igaz a metróra; pontosabban szólva ebben az esetben a lámpák határkijelölő szerepe nem jelentős, mivel van egy sokkal jobban korlátozó tényező: a sínpár szélessége. Ha a metróalagútban álldogálunk és dübörgő hangot hallunk, mindig jusson eszünkbe: Ha lenézünk a lábunk elé, a sínek távolságából jó eséllyel megtippelhetjük el fogunk-e férni a szerelvény és a fal között. (Nem.) Míg a legtrükkössebb metró sem képes nagyobb tengelyszélességgel* közlekedni, mint a sín, akár egy nem túl trükkös, designer is képes arra, hogy a lámpákat ne a kaszni két szélén helyezze el, hanem jóval beljebb, így könnyen belátható, miért kell a szélesség megbecsülésénél az előbbire hagyatkozni. Mindezek ellenére a metrónak hangsúlyos helyzetben két első lámpája van. Hogy mi ebben az érdekes?

A műszaki tudományokkal foglalkozók jól tudják, hogy a mérnöki munka egyik legfőbb értékmérője a gazdaságosság. Éppen ezért nehezen képzelhető el, hogy valaminek két lámpája legyen, ha nincs valami határozott előnye az eggyel szemben. Persze lehet azt mondani, nincs ebben semmi különös, azért van így, mert így szoktuk meg. Mivel gyanítom nem sokan számítottak rá, hogy most épp a kulcsmondatot olvasták el, megismétlem: azért van így, mert így szoktuk meg. A fejünkbe, valahol mélyen, bele van égetve, hogy a járműveknek két lámpa kell, vagy ha nem, annyi azért bizonyos, hogy azt szeretjük. Hogy mi ebben az érdekes?

Az embert különböző alakzatok veszik körül. Vannak egyszerű geometriai formák, információközlő ábrák, melyek többnyire stilizáltak, és persze bonyolult, a díszítést szolgáló  képek is. Mindhárom kategóriában vannak kiemelt csoportok, melyeket jobban kedvelünk a többinél. A geometriai formáknál előnyben részesítjük a szabályos alakzatokat a többivel szemben: az ablakaink téglalapalakúak, nem trapézt formáznak, és bárhova nézek a kör és a derékszög uralkodik. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ha valami eltér ettől, akkor az szükségszerűen rossz, de annyit bizton kijelenthetünk, ha valami köralakú, akkor az nem fogja bántani a szemet, míg ha szabálytalan alakot választunk, akkor az nagy eséllyel igen. A piktogrammoknál - az információközlő-képességen túl - szintén meghatározható, melyek tetszenek: az egyszerű színekkel operáló, görbe vonalakat használó (nekem legalábbis, létezhet másfajta ízlés is). És bár nem érdemes olyan kijelentést tenni, hogy egy kép akkor szép, ha ezt meg azt a tulajdonságot hordozza, az egyes esetekben mindig el tudjuk dönteni, hogy tetszik-e, amit látunk.

A nyilvánvalóakon kívül azonban sokkal összetettebb dolgok is motiválnak minket, amikor megtervezzük valaminek a kinézetét. Hiába tudunk felsorolni rengeteg olyan elemet, mellyel nagy eséllyel növelhetjük az esztétikai értéket, legalább ugyanennyi működik rejtve is. Ne feledkezzünk el arról sem, hogy amikor egy ablakot próbálunk széppé tenni, akkor a scope nem terjed a kereten túl, de ha egy épületet tervezünk, ugyanez az ablak az összképnek csupán apró részlete, tehát a tárgyak elhelyezkedésük következtében különböző kölcsönhatásba lépnek egymással. Hogy egy (számomra) kézzelfogható példát hozzak, a monitorom mögött a falon fut egy függőleges sín, amiben vezetékek vannak. Bár nem szoktam a falat bámulni, a perifériámba beleesik ez a markáns függőleges vonal, ezért ha nagyon távol esik a képernyő szimmetriatengelyétől, akkor elromlik az összhatás, nem tetszik a látóteremet kitöltő kép, szomorú leszek és nem dolgozom. Hogy mi ebben az érdekes?

Álljunk szembe egy (lehetőleg álló) metrószerelvénnyel és megtudjuk:

Na mit látunk? Jó, és azon túl, hogy metrót? Senki? Akkor elárulom: egy arcot. Persze szigorúan stilizálva, de a lámpákat a szemeknek megfeleltetve, a sorban elhelyezkedő reaktív páncélelemeket pedig szájnak gondolva, nem hiszem, hogy ami a képen látható kevésbé hasonlít egy emberi fejre, mint ez: :| . Mivel autót már mindenki látott, ezért arról nem teszek be képet, de ugyanez az autóknál is megtalálható, csak a száj szerepét veszi át a hűtőrács, vagy a rendszámtábla (ízlés szerint választható).

Hála pszichológusaink rengeteg (ártatlan) áldozatának, ma már tudjuk, hogy az emberi arc az egyik legszívesebben elnézegett ábra a világon. Mindenhol keressük, és ennek megfelelően mindenhol meg is találjuk. Sajnos ennyi azonban nem elég az üdvösséghez, ugyanis az arcunknak van egy olyan tulajdonsága, hogy leolvashatók róla az érzelmeink. Ebből következik, hogy ha látunk valamit, ami olybá tűnik, mintha két szem és egy száj lenne, automatikusan egy érzést is hozzárendelünk. Ezzel lehet tudatosan is játszani, például biztos vagyok benne, hogy az új Focus hűtőrácsa szándékosan lett ilyen alakú: sugárzik belőle az én vagyok a legerősebb tudat, de ha csak véletlenül adódik ki ez a forma, könnyen nem kívánt hatást érhetünk el. Erre nem volt időm képet keresni, ezért rajzoltam egy lehetséges helyzetet. Kíváncsi vagyok ki íratná be ide a gyerekét...

Lépten-nyomon arcokba ütközünk, melyek közül sokat csak mi képzelünk bele a különböző geometriai formákba, de még több az igazi. És ha most kicsit kilépünk a szokásos "én vagyok a világ közepe" mentalitásunkból, akkor akár azt is mondhatjuk, az emberek többsége (és persze a metrók) számára egyetlen érzelemkifejező arcot ábrázoló háttérelem vagyunk. De ahelyett, hogy ez szomorúsággal töltene el minket, vagy torkunkból üvöltve törne elő a "de én több vagyok" dacos hivatástudat-promóció*, örüljünk annak, hogy úgy dobhatjuk fel másoknak a napját, hogy nem is tudnak róla. Nem kell hozzá sokat tenni, csak annyit, hogy mosolygunk, mert mosolygó arcok között nagyobb eséllyel érezzük jól magunkat.

De mi ebben az érdekes?!

* A csillaggal jelölt szavak nem léteznek**

** A két csillaggal jelölt állítás nem igaz, mert léteznek, sőt értelmük is van, inkább azt kellene mondani, hogy nem szokványosak