Az a helyzet, hogy nincs kedvem írni. Nem csak úgy szimplán nincs, hanem kurvára nincs. Ez önmagában még nem lenne olyan hatalmas probléma, ám figyelembe véve, hogy néhány - általában tudatmódosítók által befolyásolt - pillanatot leszámítva ez a helyzet, már elgondolkodtató.
Hogy könnyebben megértsétek a zavart, ami az erőben támadt, kicsit talán hosszabban a kelleténél, felvázolom a szituációt. Van ugye ez a blog, amit én indítottam, és, bár akadnak segítőim is, elsősorban én működtetek. Egy blog működtetésének fontos sarokpontja, sőt talán nem túlzok, ha azt mondom, elengedhetetlen kelléke, néhanapján különböző írások megjelentetése (amit a szleng posztnak nevez). Akik jártasak a logikában könnyen levezethetik az eddigi állításokból, hogy a feladatomat nem tudom ellátni, de legalábbis nem szívesen teszem. Ha ez a teendő mondjuk egy munkahelyi projekt része lenne, akkor akár természetesnek is nevezhetnénk a dolgot, de a helyzet az, hogy ezt a taszkot magamnak találtam ki. Bár néha az is előfordul, itt most nem arról van szó, hogy nem gondoltam át, mivel jár majd, ha belevágok egy blog futtatásába. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy így legalább heti rendszerességgel írnom kell(ene) valamit, aminek minden egyes karakterét szabadon választhatom meg. Sajnos ez a fene nagy szabadság, mint általában, sokkal kellemetlenebb, mint elsőre hangzik, hiszen azt is megtehetem, hogy egyetlen betűt sem vetek monitorra.
Az emberek többségének ez nemhogy problémát nem jelentene, még örömet is okozna, mivel egy kellemetlen kötelezettségtől szabadulhatnának meg. Én nem vagyok ilyen. Továbbra is fenntartva, hogy semmi kedvem írni, tudom, hogy nekem bizony írnom kell. Ez itt most nem az a hely, ahol ennek okaival foglalkoznék - pedig erős sejtésem, hogy ugyanott találhatóak mint amiknek következtében öt ujj van a bal kezemen - fogadjuk el egyszerűen, hogy így van. Miért vagyok kéntelen mégis a tárgyalt kijelentést elétek tárni, nem tudom.
Talán lusta vagyok. Igen, bizonyára lusta vagyok, ezt nem minden büszkeség nélkül állítom, de ha meggondoljuk, hogy mikor olyan helyzetben vagyok, hogy lehetőségem lenne írni, általában azon szenvedek, hogy mit csináljak, és ha alkalomadtán írásra adom a fejem rendszerint olyan jól szórakozom, hogy az egy-két bekezdésesre tervezett szösszenetekből többoldalas mondatáradatok lesznek, azt hiszem a lustaságot kizárhatjuk.
Lehetne arra fogni, hogy nincs megfelelő téma. Lehetne, de olyan lenne, mint egy 6:0-ra elveszített meccs után, az egy kamu tizenegyest megítélő bírót okolni. Tény, hogy "szépirodalmat" azért alkotok olyan ritkán, mert azt várom, hogy a tökéletes gondolathoz megtaláljam a tökéletes környezetet is, majd ha ez megvan, még akkor is könnyen elakadhat a folyamat, ha hiányzik a tökéletes szó. Ez valóban egy tévesen megítélt büntető, de beszéljünk most inkább a másik öt gólról. Azt az állítást, hogy azok kizárólag az előbbi miatt estek, meghagyom a teljesen elvakult szurkolóknak, tudván, hogy néha erre tévednek. Az igazság azonban az, hogy - akár ezen a blogon is - sokszor bizonyítottam, hogy tudok írni bármiről és semmiről egyaránt, akár olyan terjedelemben is, hogy a kellően agyalágyult szerkesztő belerokkanjon a flekkpénzbe, így hiába igaz, hogy kevesebb a téma, mint az eszkimó, ez nem okozhatna gondot annak, aki vizet főz.
Örülnék, ha valaki befejezné a gondolatmenetet.
